Az ösvény

 

-      Nem gondoltam volna - szólt a lány, majd felállt, levette a pulóverét, és a derekára kötötte. Friss sebeiből folyt a vér. A farkasok ugyan elmentek, de koránt sem voltunk még biztonságban. A baglyok felszálltak a fák tetejére, onnan huhogtak ránk. Fontoskodóan forgatták szemüket, miközben elhaladtunk előttük. Lábunk alatt recsegett az avar, ropogott a hó, ami hűvös, hegyi levegő miatt nem olvadt el.

A lány - szokásához híven - mezítláb volt. Így jobban „látott”. Mivel rossz volt a szeme, a Kastélyban megtanították, hogy ne csak a szemével lásson. Hatodik érzéke működött, szemei csukva voltak, de szerintem, ha kinyitotta volna, a kék színe fénysugárként világította volna meg az éjszakát.

Fájt a sebem... egyszerűen ...égetett. Szúrt. De nem akartam megállni, mert láttam, hogy ő...Ő hogyan tűri. Ő az Angyalom, Múzsám, Istennőm...Ő az,aki miatt még életben vagyok. A hideg pára lecsapódott a homlokomra, és a sós izzadtsággal keveredve belefolyt a szemembe. Rettenetesen kínzott, mart, mint az ecet, ha friss sebbe öntik, de tudtam, ha megállok, hogy pihentessem lázasan sajgó tagjaimat, azzal veszélyeztetem az életünket...az Ő életét.

A levelek alatt lapuló bogáncsok beleragadtak a cipőmbe. Mivel vastag anyagból készült, nem szúrt,de volt vastag rétegben rakódott le a sár is rajta,és mivel számtalan növény volt beleragadva, elég kellemetlené vált. A cipőmön volt jó néhány szakadás, melyek akkor keletkeztek, mikor az egyik farkastól próbáltam megóvni Szerelmemet.

Nem vagyok hős. Se felnőtt. Egy senki vagyok, erőtlen. Senki nem vesz észre, mindenki rám tapos... mindenki,csak Ő nem. Csend volt. Csak a lépteink hallatszottak. Hogy bírja ennyire? Neki nem fáj?

 A légzés is egyre nehezebben ment. A sebemre gondoltam... nem mertem oda nézni,sejtettem,mekkora a kár. Vajon az övé nagyobb? Vagy meg se kottyan neki?

A vérbe tapadt sár, és homok égetett... ki kell tisztítanom. Csak erre tudtam gondolni. Ahogy egyre jobban fáradtam, úgy éreztem, mintha ólom lánc húzná le a végtagjaimat, és a nyakamat. Csak egy kiálló ág kellett volna ahhoz, hogy elessek, és soha többet ne keljek föl. De ott, az összeomlás szélén, egyszer csak a lány megállt, és anélkül, hogy hátrafordult volna, megszólalt:

-      Rendben...itt letáborozhatunk.

Megkönnyebbülten omlottam le a sáros talajra. Ahogy leültem, úgy engedtek föl a bilincseim, úgy hagyott abba a kínzó szorítás a tüdőmben. Krákogtam.

- Elmentek a farkasok? - kérdeztem, és ő mellém ült.

- Igen.

- Nem fognak követni?

- Ha tovább vérzünk, akkor újra megtalálnak. - mondta fájdalmas hangon. Magát félti? Vagy engem? Ugyan! Egy ilyen gyönyörű nimfa miért féltene engem? Ki félt engem?

 Közelebb csúsztam hozzá. Feküdtem, ő meg ült. Kényelmetlen helyzetet idéztem elő, így felegyenesedtem.

- Van családod? - kérdeztem bátortalanul.

- Van.

- Hol?

- Valahol.

- Nem ismered őket?

- Dehogy. Engem a Kastély katonái neveltek. Nincs nekem senkim...csak...te.

- Én?

- Te... az egyetlen szövetségesem... aki Velem van - az utolsó szavakat nyögve mondta ki, és az oldalához kapott.

- Fáj?

- Kicsit. Eredj, szerezz füveket, amiket rátehetünk a sebeinkre!

- De te addig...

- EREDJ! - mordult rám. Kicsit megijedtem, de félni nem tudtam tőle. Azt soha. Bár rettegtem a Kastély emberei által megismert éjszaka teremtményeitől, de elindultam, mert tudtam, ha nem teszem, lehet, hogy meghal. A denevérek fáról fára cikáztak, és kergették a bogarakat. Megborzongtam... Mintha a sárgás holdsugarakban megcsillanó fák lombjai közül árgus szemek figyelnék, hogy mikor esem  el, mikor leszek sebezhető, és akkor lecsapnak...

A nagy, bűzös fák között megtaláltam azt, amelyiken a fű nőtt. Lázasan sajgó ujjakkal téptem le, és ahogy tudtam, futottam vissza Hozzá.

Éhes lépések zaját hallottam magam mögött. Szaporáztam a lépteim, de úgy éreztem, hogy egy kiálló ág is elég lenne ahhoz, hogy elveszítsem az egyensúlyom. Nem farkasok voltak, azt felismertem volna... nehéz léptek, és röfögő lihegés... vaddisznók - gondoltam.

Futottam a sáros földön, ahogy csak tudtam, és ahogy megláttam a tábortüzet, eszembe jutott: mekkora bolond vagyok! Őfeléje csalom a vadakat? Nincs így is elég baja?

 Gyorsan elfordultam a patak irányába, de már késő volt. A disznók észrevették, és neki rontottak. A lány sokkal erősebb volt nálam, kitartóbb, és régebb óta szolgált a Kastélynál. Ügyesen cselezte ki az állatok összes támadását. Amelyik felé rontott, azt egy erőteljes rúgással, és egy akrobatikus hátra szaltó kíséretében a bokorba lőtte, de  hiába... A vadállatok állták a sarat.  A lány csak egy elhaló Fuss - t tudott kipréselni magából. Nem voltam bolond, nem futottam el, inkább - míg Ő lefoglalta a disznókat - kivettem a Snelicz  kardot a táskából, és megvágtam a lányt mardosó állatot. A disznó hangosan felsivított, elijesztve ezzel egy madárrajt. Azonnal nekem támadt... véres pofával jött felém, mint egy száguldó tehervonat, és amikor elég közel ért... lecsaptam. Az állat sipított egy halkat, aztán lecsendesült örökre. Közben a lány már a földön fetrengett egy malaccal, és döfködte a szívét a késsel. Úgy láttam, hogy mindig csontot ért, ezért egy általa tanult olló - rúgással fejbeütöttem az állatot úgy, hogy az menten meghalt. A lány haja véres és sáros volt, de nekem még így is gyönyörű. Felé hajoltam.

- Jól vagy?

- Hmm...szép volt,közlegény! - hangzott a válasz.

- Köszönöm. De Te jól érzed magad?

- Prímán! Értem ne aggódj! Elhoztad a füveket?

- Igen, persze! - összeszedtem, amit tudtam, de csak pár szál maradt épen...a többit mind eltaposták a disznók - Visszamenjek többért?

- Dehogy! Nem akarom, hogy meghalj! - hát mégis érek valamit - Gyere, ülj ide! Hozok vizet a patakról, addig melegedj! - megsimogatta a hátamat, és eltűnt a rengetegben. Hírtelen meleg érzések rohantak meg, egyszerre bízakodtam és féltem.

Meztelen felsőtesttel jött vissza. A látványtól elkábultam, és láthatóan nagyra nyitottam a szám.

- Mi az, közlegény? - szólni nem tudtam, csak bámultam tovább - nem láttál még ilyet?

- De. - Elnevettem magam. Ő is nevetett...olyan gyönyörű volt, mikor nevetett. - Bocsánat. – dadogtam zavartan

- Semmi baj. Csupán azért vettem le, mert nem akartam, hogy elfertőződjenek a sebeim.

- Értem... engem nem zavar.

- Sejtettem...

A vizet lerakta elém, és beleszórta a füveket. Beleállított egy botot, és a tűz fölé tartotta. Természetesen sokkal magasabb volt nálam, de ülve pont a szájáig ért a szám... Csak arra tudtam gondolni, hogy milyen gyönyörű. Az elmúlt évek keménységei, és a kiképzések után elég nagy nyomás nehezedik rám, hiszen most vagyok először terepen. És az Isten őt rendelte mellém – gondoltam, - köszönöm.

Kicsit közelebb csúsztam hozzá, úgy, hogy a combunk összeért. Pár percig csendben tűrte, de mikor a vállamat is hozzáérintettem, megszólalt:

- Fázol, közlegény?

- Igen, picit.

- Megmelegítselek?

- Hoztál takarót?

- Nem - levette a kimosott, félig száraz pulóverét a derekáról, és körém csavarta - Jobb?

- Te mindig olyan jó vagy hozzám!

- Ne hamarkodd el!

- Ne haragudj...

- Fogd vissza magad, közlegény! - elszontyolodtam. Hogy lehet ennyire hideg? Mindent megteszek érte, és így hálálja meg? Ez nem igazság. Sőt! Talán maga a kihasználás. - Ezen gondolkoztam, miközben ő a vadkant forgatta egy nyárson a tűz fölött, és a üres szemekkel meredt maga elé. Aztán rám pillantott. Szomorúan kaptam el a tekintetemet és ismét elterültem a sáros, véres fűben. Elkezdte megbontani a disznót. A hús gőzölgött, ahogy belevágta a kést. Le kellett volna tisztítani, mivel a rég rátapadt disznó -, és farkasvér nem valami egészséges.

Kis idő elteltével fogtam magam, és elindultam a lapulevelek felé. Régebben tanultam a csoporttársaimmal együtt erről a növényről. Csak itt, ezen a fura szigeten nőnek, és elég ragacsosak, nehéz hozzájuk férni: tüskés növények növik körbe, bűzös szagot árasztó bogarak táplálkoznak a felszálló párájából. Odafutottam, és egy mozdulattal leszakítottam hármat belőle. Egy félbevágott óriásdiót kibeleztem, és hoztam a patakról vizet, majd a lapulevelekkel együtt visszamentem a lányhoz. Még mindig ott ült, és a vadkant forgatta. Talán csak én láttam így, de az arcán büszkeség helyett megbánás látszott. Éppen hogy vissza értem, mikor felállt, megfogta a kést, és belemártotta a maradék vízbe. Kimosta. Mikor kellően közel értem hozzá, éreztem újra azt az energiát, ami belőle áradt...felém... Megfordult ,és rám nézett. Kék szemei mélyen néztek az én egyszerű, barna szemeimbe.

- Gyere enni! - hangzott a felszólítás, és mikor leültem, odanyújtottam neki a lapuleveleket, és a vizet.

- Hogy szerezted? - kérdezte egész elfogultsággal.

- Találtam.

- Szép volt, közlegény! - mosolyodott el.

­­- Hm.. nem értem a nőket. – szaladt ki a számon.

- Bennem találsz kivetnivalót?

- Ami azt illeti...

- Idefigyelj! Utoljára mondom el, hogy rám nem tekinthetsz úgy, mint egy bármelyik nőre.A kiképződ vagyok, nem egy lány, akit meghódíthatsz! - elfordította a fejét, és a szeméből lángnyelvek csaptak ki... haragudott rám... az haragudott rám,akit a legjobban szerettem. Borzasztóan éreztem magam, és csak az járt a fejemben, hogy valahogy ki kell engesztelnem.

- Megihatod az összes vizet! - kezdtem az engesztelést.

- Köszönöm, de ahhoz, hogy mind a ketten életben maradjunk, mind kettőnknek kell víz. - utasította el hidegen.

- És a lapulevelek? Azok sem kellenek?

- Miféle lapulevelek?

- Amiket hoztam. Az előbb mutattam.

- Ne haragudj, közlegény...már nagyon fáradt vagyok.

- Magára soha nem tudnék haragudni.

- Magára?

- Rád.

A sötétség már teljesen elborított mindent. A fák alig látszódtak, legfeljebb csak az árnyékuk, az a kísérteties kirajzolódás, amelyben olyannak tűntek, mint ha hatalmas, árgus szemekkel figyelő emberek lennének, kiknek az a morbid feladat jutott, hogy nyomon kövessék a vándorok útját. Hűvös szellő söpört végig ezen a szó szerint varázslatos erdőn. Ilyenkor sok állat már nyugovóra tért; a juhok, a kacsák, és a legtöbb emlősállat ilyenkor bújik el a juharfák odvába, és meghúzzák magukat, míg el nem jön a várva várt pirkadat. Tudják, hogy míg fel nem kel a nap, veszélyben vannak, és ugyanígy a ragadozók is tudják, hogy míg az éjszaka leple rejti őket, nyugodtan vadászhatnak, és csak az első napsugarak lesznek a hírmondói a véres valóságnak.

Ezen felül a lány is, és én is jól tudjuk: nem ez a megfelelő búvóhely. Talán nekünk is a Bermuda juhokhoz hasonlóan egy százéves juharfa odvában kellene éjszakáznunk, mert a farkasok csak azt várják, hogy mikor alszik el a tűz...A sáros föld alatt alvó nyulak, és vakondok most érzik talán a legjobban magukat, csak azt tudják;csendben kell lenniük, és akkor nem lesz semmi baj. Néha-néha azért hallottam a kopogásukat...azt a kopogást, amivel kommunikálnak. Vagy épp a nyughatatlan kisnyulak fészkelődnek meleg vackukban?

Feltámadt a szél, és megnyaldosta a lassacskán elalvó tábortűz lángját. Milyen messze vagyunk az otthonunktól – gondoltam - milyen elveszettek, kiszolgáltatottak vagyunk...ő ugyan azt mondta, hogy nincs családja, de én szentül hiszem, hogy van. Valahol őt is várják... talán épp ebben a pillanatban gondolnak rá, de fogalmuk sincs, hogy hol lehet, vagy, hogy él-e még. Biztos azt mondogatják: Ó, én édes, gyönge kis magzatom... merre vagy? Hol keressünk? De sejtelmük sincs arról, hogy igazából milyen erős... milyen kitartó... milyen bátor... és milyen gyönyörű.

Körülöttünk pici mangó bokrok nőttek... nem olyanok, mint amilyenhez az ember hozzá szokott, de hát ezen a szigeten minden más. Badarságnak hangzik, de az itteni valóság nagyban eltér a valóságtól...

És őt is ez fogta meg, hogy elhagyhatja a múltját, és egy másik dimenzióba kerülhet... így akarta elfelejteni azt a sok kínt,amit átélt. Bár nekem nem szabadott megnéznem az ő aktáját, sejtettem, hogy mekkora lelki teher nehezedik rá. De nem segíthettem. Míg a kiképzőm, addig nem viszonyulhatok hozzá így.

Nem azt mondom, hogy sosem volt kedves hozzám. Kemény, de jószívű, és korrekt.

- Nem vagy fáradt, közlegény? - fordult hozzám szokatlan  kedvességgel,és nyugalommal.

- Nem, de köszönöm, hogy megkérdezted..

- Azt hiszem, hogy kicsit durva voltam veled. - idő közben a disznó teljesen átsült, a lány vágott belőle, s a szeletet rátette az egyik megmosott lapulevélre, összegöngyölte, és a kezembe nyomta.

- Köszönöm.

- Szívesen...

Ismét a semmibe révedt. De most nem olyan sokáig, mert pár másodperc múlva ismét megszólalt: - Már nagyon későre jár. Feküdj le! - nem kellett kétszer mondania, eldőltem, és megpróbáltam a lehető legközelebb húzódni a tűzhöz. Ő még ülve maradt, ette a combot, de láthatóan nem volt már gusztusa hozzá. Csak őt tudtam figyelni. És ha őt figyeltem, akkor elfelejtettem minden bajom. A farkasokat. A sok kínt. A megpróbáltatást...Ő ugyan korántsem volt nyugodt,látszott rajta a feszültség,és a kimerültség. Összeszedtem minden energiámat, és megszólítottam.

- Te nem vagy fáradt?

- Ugyan már... legfeljebb a testem fáradt,de az elmém ép,és kész vagyok bármire, hogy megvédjem magunkat-mikor ezt kimondta,összeszorult a gyomrom. Magunkat? Tehát engem is? Nem haragszik rám? Vagy sosem haragudott? Nem tudom... mertem remélni,hogy nem. Még láttam az utolsó lángnyelveket ki-kicsapni a tűzből. Féltem. Aggódtam… ó Isten, kérlek, … védj meg minket! Védd. ŐT! Hajnal volt. Egyértelműen emlékszem arra a percre, ahogy megláttam őt a derengő narancs-színben. Szőke haja összeborzolva, érdekes összhatásban lógott erre-arra. Szólongatott.

- Közlegény! Ébredj! Sietnünk kell! – suttogta. Hangját alig hallottam, de abból a cseppnyi rezonanciából olyan félelem és idegesség sugárzott, hogy a gyomrom szinte azonnal összerándult. Kótyagos fejjel keltem fel a sáros, kemény földről. Abban a pillanatban elkapott egy olyan görcsös köhögő roham, hogy alig bírtam kikászálódni belőle. Távolról hallottam a Lány hangját. „Közlegény!!!”- sürgetett. Megfogta a karomat, és egy erőteljes rántással felemelt a földről. A szöges fájdalom azonnal belém hasított, és felordítottam.

- Csendesen légy! – szólt rám. Sós könnyek szöktek a szemembe. Alig bírtam megállni a lábaimon, annyira kimerült voltam még mindig. Mennyit is aludhattam? Négy, öt órát? Lehetetlen! Annyit sem!

- Mi történt?! – álltam a lány előtt értetlenül, könnyekkel a szememben.

- A farkasok… nyugatról jönnek, és meg fognak támadni, ha nem sietünk. Valószínűleg megérezték a vérünk szagát. Jönnek –fordult Nyugatnak. Aggodalmasan kémlelte azokat a magas, elmebeteg fákat. Olyan szürkék voltak a kora hajnali órákban, hogy a félelemtől majdnem bepisiltem, mikor rájuk vetődött a tekintetem. Szedelőzködtünk. Nem volt sok motyónk, csak a lapulevelek, és a füvek, amelyeket összekevertem már a vízzel. Nem volt más választásom, kezembe kellett, hogy vegyem az élelmet azért, hogy Ő harcolhasson. Olyan fájdalmas volt a tekintete, mikor a farkasok felé nézett… nem volt biztos benne, hogy arról közelednek majd. Megeshet az is, hogy megkerülnek minket, csapdába kerítenek, és… és nincs tovább. Semmi. Egyedül vagyunk, és futunk a mocskos földön. Futunk azért, hogy élhessünk. A szánalmas eseménysort végignézte minden bolond, őrült fa, amely mellett elhaladtunk. Siránkozva rázták gallyaikat. Talán minket sajnáltak, talán magukat, hogy nem segíthetnek rajtunk sehogy sem. Kikergettem a szomorúságot a szívemből, megpróbáltam olyan racionális lenni, mint Ő. Nem ment. Erősebb volt nálam, sokkal. Erőt adott a meneküléshez. Bíztam benne, hogy sikerül.

Néhány percen keresztül csak futottunk, de nem bírhattuk tovább körülbelül tíz percnél. Élettelenül terültünk el egy pocsolyában. Egy darab a testéből… kezdtem megőrülni. Miért is vagyunk itt? Minek kell nekünk itt szenvedni? Óh, kérlek, Isten! Vigyél már haza! Legyen vége! KÖNYÖRGÖM!

A lány és én öt percet töltöttünk szótlanul a vízben. Körénk egységes sárkarika képződött. Köhögtem, és a tüdőm annyira fájt, mint még azelőtt soha. Volt már tüdőgyulladásom, de ez valamiben különbözött az előzőtől. Olyan szánalmasan nevetséges, és egyben félelmetes volt. Féltem. Rettegtem.

-      Meg fogunk halni? – szepegtem. Remegett az ajkam, miközben ezt megkérdeztem. Nem mertem Rá nézni. Úgy szégyelltem magam. Miért nem vagyok erős? Ő miért bírja még? Miért nem adja fel?

-      Ezt verd ki a fejedből, közlegény! Mi soha nem halunk meg. Soha. Megértetted?!- azzal felállt a mocsokból, megpróbált szemeivel egy helyre koncentrálni, hogy ne szédüljön el megint. Melleitől lefelé csupa vér volt. Nem bámultam meg. Mondjuk a sáros-agyagos testén nem tudtam volna mit „bámulni”. Azért így is szép volt. Nagyon szép. Mikor végignéztem a testén, - komolyabb sérülések után kutatva-, belém nyilallt a felismerés, hogy esetleg a saját épségemért is aggódnom kellene. Lenéztem. A harmadik bordámtól lefelé fekete vér és sár volt rászáradva a még megmaradt, cafatokban lógó ruhámra. Mikor odanyúltam, ismét az a jeges fájdalom nyilallt belém, mint mikor a lány felemelt. Hideg szél fújt végig a tisztás felöli oldalon. Megcibálta a fák lombját, és sikolyokat hozott a távoli helyről, ahova el kellett jutnunk. Tudtuk, tudtam, hogy nincs túl sok időnk. Olyan messzinek tűnt a csupán néhány kilométerre lévő kis település, hogy már pusztán az elfárasztott, hogy rá gondoltam. Néhány kilométer volt. Csak néhány…

-      Ébredj fel, közlegény! – rázta a vállamat a lány. Észre sem vettem, hogy idő közben elaludtam. Hirtelen messzire repült a település, ismét olyan elérhetetlenné vált, mint amilyen eddig volt, azzal a különbséggel, hogy már meg sem próbáltam nyugtatgatni magam. – Kérlek, sietni kell! Kelj fel a földről! – kiáltozta, mint ha ott belül elpattant volna valami. Nem adta fel, még nem. Talpra állított. A fájdalom a szívembe, majd az agyamba hatolt. Éreztem, ahogy végigfut az idegpályákon, és értesít, hogy nagy bajban vagyok. Ő nem törődött az éktelen kiáltással, amely feltört belőlem. Csak kémlelte tovább a csendes tájat. Farkasok sehol. Az az őrjítő csaholás sem hallatszódott a távolból. A forgatag lecsillapodott, és mi ott álltunk, ültünk a semmi közepén.

-      Elmentek? – kérdeztem. Reménykedtem az „igen”- válaszban.

-      Azt hiszem.

-      Megmenekültünk?

-      Csak a bolond ember bízza el magát a pokol kapujától húsz méterre állva. Messzinek tűnik, ám csodásan bosszantó, hogy mennyire nem az.

Nagyot nyeltem. Sosem értettem, hogy mire gondol, mikor így beszél, ám nagyon mélyre hatolt a szívemben, és mind’ magasabbra emelte az amúgy is nagy tekintélyét. Mikor hallgattam, olyan önbizalom fogott el, mint mikor anyám dicsért. A lány, ha így beszélt hozzám, sosem rám nézett, mindvégig úgy tett, mintha az egész emberiségnek mondaná a bölcsességet. Most megint a messzeséget nézi – gondoltam – milyen elvont ember.

-      Mit látsz odaát? – érdeklődtem ismét a földre ülvén, mivel már megnyugodtam, én, bolond, hogy nem érhet baj, ha ő sem menekül.

-      Nyomort. Azon gondolkozom, hogy megérte-e eljönni otthonról. Megérte-e kockáztatni az életedet…

-      Csak az enyémet? Hát te is itt vagy!

-      Ugyan, nem érted te ezt…

-      Magyarázd el!

-      Ha van két kerted, amelyből csak az egyik a tied, te nevelted rajta növényeidet, míg a másik egy idegen embertől van nálad megőrzésben, ahol Ő dolgozott, az Ő verejtéke hullott rá… te melyiket óvnád jobban?

Elcsendesedtem. Igaza volt. Teljesen igaza.

-      A saját váradban keletkezett kárt meg tudod javítani, de ha a másé romlik el, mi a garancia, hogy érteni fogsz hozzá?

-      Értem. – csendben ültem még egy percig. Mit tehetnék?

-      Gyere. Folytatnunk kell az utunkat.

-      Fáradt vagyok. – jelentettem ki, de hamar megbántam ezt a makacs mondatot. Óh, hogy lehetek ilyen hülye? Hiszen Ő is szenved, ehhez kétség sem férhet. A kertes hasonlat… Úristen… milyen éretlen vagyok. – szidtam magam.

-      Tudom, közlegény. Nincs sok hátra. Ha most erőt veszel magadon, akkor megmenekülhetünk. Tarts ki! Kérlek!

Meghatódtam. Rajtam múlik, hogy túl élünk-e? Komolyan?

Feltápászkodtam, és körülnéztem. A hely még mindig olyan volt, mint egy hatalmas temető, egy lélek sem járt arra, és olyan atmoszféra lengte körül, mint ha soha nem is lépett volna be ide élő ember. A lány arca eltorzult a kegyetlen fájdalomtól, ami belényilallt, mikor megmozdult. A sebei feketén villogtak rám, a rajtuk csordogáló vér megrémisztett. Nem adhatom fel – ez ját a fejemben –, egyszerűen nem tehetem meg vele. Ismét megindultunk. Az idő számomra végérvényesen kisiklott. Hogyan is kerültünk ide? – nem, nem ez volt a kérdés. Nem is az, hogy hol vagyunk, hanem, hogy mikor… a farkasok feladták a követésünket, hagytak minket menekülni. Megint. Nos, ha így folytatjuk, ismét ránk találnak, ám legközelebb nem lesz szerencsénk. Éreztem a sajgó tagjaimban, hogy ez volt az utolsó lehetőségünk az életre. Többet nem adnak. Letéptem egy maroknyi levelet a közeli bokorról. Édes boróka volt. A lány évekkel ez előtt úgy tanította, hogy ez a növény ehető. A levelei kékesen csillognak, úgy, mint a Bermuda-cédrusnak, ám közel sem volt olyan veszélyes. Mindössze azért hasonlít rá, hogy ne tépkedje le, és ne egye meg semmilyen élőlény. Persze a lány alaposan ellátott minden tudnivalóval ezekről a növényekről, jóllehet, ha nem két nappal az indulás előtt frissítette volna fel emlékeimet róla, már nem élnék.

-      Mit találtál? – érdeklődött sóhajtozva.

-       Borókát. Nem vagy éhes?

-      Én nem. Ellenőrizd, hogy tényleg boróka-e! – megfordítottam az egyik levelet, és a rettenetes piros pöttyök után kémleltem, mint amik a Bermuda- cédrus jellemzői. Mivel nm láttam egyiken sem, gyorsan befaltam őket, nagyon kínzott már az éhség. Kicsit előrementem, hogy megállhassak ételt gyűjteni magunknak. Lekaptam baseball- sapkámat, és teletömtem bogyókkal, levelekkel, gyökerekkel. Elégedetten nyújtottam a lány felé, aki megsimogatta a hajamat, és fájdalmasan közölte velem, hogy nincs időnk megállni, falatozni. Éjszakára búvóhelyet kell találnunk, különben semmi esélyünk nincs eljutni a településig. A szél ismét feltámadt, felkavarta azt a síri csendet, amelyben eddig meneteltünk. Port hozott, leveleket, és egy kis esővizet. Ahogy egyre jobban haladtunk a hely felé, úgy tavaszodott az idő. A fáknak egyre dúsabb lombkoronája lett, a pázsit kizöldült, ám néhány helyen még kopottas és gyér volt. A lány olyan fáradt volt, hogy szürke karikák jelentek meg a kék szemei alatt. Bágyadtan, ám kitartóan lépkedett a következő szálláshely felé.

-      Itt jó lesz. - kezdte, mikor már úgy érezte, nem bírja tovább. Megpihent egy pillanat erejéig, és ledobott mindent a kezéből. Én is letettem, gondosan elhelyeztem az élelmet a földön. Várt. Megőrjített ezzel a higgadt gondolkodni akarásával.

-      Mondd, hogy nincsenek itt! – kezdtem, de csitított. A szél még mindig erősen fújt, hol északról, hol nyugatról. Nem lepett meg egy cseppet sem a csalóka időjárás. Ahogy a mondás tartja, bolond lukból bolond szél fúj. Egy ilyen varázslatos helyen az ember kevés dologra keres racionális magyarázatot. Ilyen például az is, hogy egy földrajzilag adott értéket hogyan képes megcáfolni ez a sziget?

-      Gyere. Még egy kicsit. Talán lerázhatjuk így őket.

De nem ráztuk. Éreztem, hogy borzasztó közel vannak mindig. Néha megálltunk, kisebb-nagyobb szüneteket tartottunk a menetben, mind a ketten holt fáradtak voltunk. A pihenők alatt a családunkról beszélgettünk. Elmondtam, mennyire hiányzik anya és apa. Ők meghaltak a háborúban.

-      Részvétem, közlegény.

-      Miért nem szólítasz a nevemen?

-      Miért szólítsalak? Amióta megismerkedtünk, Közlegény vagy.

-      Ha leteszem a vizsgát, neked akkor is az maradok?

-      Igen – nevetett, és megsimította az arcomat. Összeszorult a gyomrom.

-      HA leteszem a vizsgát.

-      Miért ne tennéd le?

-      Mi lesz, ha itt maradunk…?

-      Nem maradunk. Oké? Már nincs messze az első ültetvény. Néhány óra, és megtaláljuk az embereket. Rendben?

-      Rendben. – húztam a szám. – Nem fázol? Félmeztelen vagy.

-      Tudom, de ne aggódj miattam!

-      Figyelj…

-      Hm?

-      Ha ezt túléljük… szóval… te mihez fogsz kezdeni?

-      Elmegyek. Van a tengerparton egy kis házam. Nem olyan nagy építmény, de az időjárás viszontagságait jól tűri. Oda költözöm egy időre, aztán majd meglátjuk. – simított végig a testén. Hirtelen olyan köhögési roham rázta meg, mint ez előtt engem. Ő is rosszul volt, csak épp nem látszott rajta.

-      Értem. Szerinted ellakhatnék veled? – kérdeztem szerényen. Sejtettem a választ, de mindvégig reménykedtem, hátha…

-      Nem. Bocsáss meg, de az a baj, hogy túl közvetlen vagy.

-      Nem értem.

-      Majd megtudod.

Tényleg nem fogtam fel, hogy mit akar ezzel mondani. Maximálisan úgy éreztem, hogy nem vagyok túl közel hozzá. Vagy mégis? Megbántottam valamivel? Mindig olyan kedves és előzékeny voltam. Csak arra tudtam gondolni, hogy milyen boldog lennék, ha Vele élhetnék. Elvenném feleségül, gyermekeink lennének, és még a Kastélyba sem kellene visszamennünk.

-      Ömmm. Bocsánat!

-      Miért? Nem történt semmi.

-      Kérlek, engedd, hogy nálad éljek! Úgy szeretnék veled lenni minden nap!

-      Állj le ezzel, jó? Volt már fiú, aki legyeskedett körülöttem, de nem tudott meghatni ezzel a stílussal, rendben?

Soha nem láttam még ilyennek. Fájtak a szavai. Volt barátja? Tényleg? Hirtelen olyan szégyen és irigység érzet fogott el, mint ami még soha. Csupa új dolgot tanultam meg aznap este. Csupa fájdalmas, véres dolgot.

Ahogy közeledett az este, úgy nőtt bennem a félelem. A lány nem beszélt hozzám az útnak azon részén. Bármerre néztem, mindenhol félelmetes szemeket, felénk csattogó állkapcsokat és szárnyakat láttam. Farkasokat viszont sehol. Idő közben a nagy szélből eső lett, és az ólomszürke égen már fél nyolckor nem lehetett látni semmit. A brutálisan nagy, gyilkos villámokat kivéve. Zeusz haragja egy nagy kőrisbokorba csapott bele, és olyan tüzet okozott, amely pillanatok alatt elterjedt nyugaton. Tisztán láttam a koromfekete füstöt a távolból onnan, ahonnan az imént a farkasoktól menekültünk. A lány meg sem fordult, csak kicsit gyorsabbra véve a tempót haladt tovább. Nem mertem hozzá szólni. A hangja még a szívemen égett. A szakadó esőben a tűz hamar kialudt, viszont később rá kellett jönnöm, hogy nem a lángtenger volt az, ami miatt a lány gyorsított. ahogy az erdő élőlényei megérezték a veszélyt, menekülni kezdtek, éppen arra, amerre mi. Először csak a madarak fehér hasát pillantottam meg a felkelő hold hideg fényében, majd őzgidák, Bermuda-juhok, vadmacskák, vaddisznók csörtettek felénk.

-      Állj arrébb! – lökött fel a lány. Az ösvényről legurulva egyenesen egy nagy sártócsában landoltam. Mikor feltápászkodtam, ő sehol nem volt. Denevérek cikáztak az égen, ők is a tűz elől menekültek. Mögöttük futott néhány mókus, és nyugatról megpillantottam egy pár sárga szemet. A lánynak igaza volt, tényleg nyugatról jönnek. Nem is egy, hanem két pár szem figyelt rám, olyan módon, hogy a vér is belém fagyott. Ahogy a két óriási szürke farkas kisétált az árnyékból, és hagyta, hogy bundája megcsillanjon a holdfényben, egy pillanatra elbambultam. Milyen szép. – gondoltam. Aztán olyan egyértelműen, és véresen bevillant az agyamba: hol van Ő?!

-      Mester! – kiabáltam. Egyszerűen nem mertem kimondani a nevét. Életemben egyszer sem vettem a számra. – Hol vagy? – semmi válasz. Kezdtem berezelni. Visszaszaladtam az árokba, és hirtelen megpillantottam a lányt. Ott feküdt a földön, pata és mancs- alakú zúzódásokkal a testén vérzett. Lenéztem. A csípőmön valami meleg folyt végig. A vérem volt az. Az eséstől felszakadt a seb, amit a farkasok okoztak. A vérem íze talán még mindig ott kavargott a szájukban. Rám vártak. És Rá. Arra a lányra, akiről mindeddig azt hittem, hogy kedvel.

Felsegítettem a földről. Az arca olyan csúnyán fel volt dagadva, hogy ha nem bámultam volna annak idején számtalanszor, fel sem ismertem volna. Számomra viszont semmi nem változott, ugyanúgy elvörösödtem, mikor ránéztem, mint azelőtt.

-      Közlegény – nyögte elfulladva. – segíts felállnom! Nagyon fáj a karom. – súgta. Egyből rájöttem, hogy eltört, mivel ott volt a legtöbb pata nyom. Még mindig jobb, mintha meghalt volna. – nyugtattam magam.

-      Kapaszkodj belém! – összeszorította a fogait, és a farkasok felé nézett. Valamit szagolgattak a távolban. Olyan hihetetlen módon elkezdtem félni, hogy összerogytak a térdeim.

-      Állj fel! – kiabált a lány. Szájából vér folyt, és köhögött. Sírni kezdtem. A gyomrom megremegett, és sugárként lőtte ki magából a benne lévő táplálékot. A köhögő roham engem is utolért, és az összegörnyedésig rázott. – Állj már fel, kérlek! – nyögdécselt tovább olyan elhaló hangon, ami egyáltalán nem volt megnyugtató. Sikerült két lábra állnia, és engem is odanyomnia egy tölgyfa törzséhez. Lihegtem.

-      Segíts! Kérlek!

-      Segítek, csak menjünk, mert elkapnak… - alig, hogy kimondta, éreztem, hogy valami megváltozik. A szél az arcomba fújta a hajamat.

-      Gyerünk! – sipította, és idegesen, bicegve elkezdett futni. Abban reménykedett, hogy a farkasok nem vettek még észre minket, de tévedett. A megváltozott szélirány egy pillanat alatt tudatta velük, hogy az íz, amit éreznek, már nagyon közel van. Futottam a lány után, ahogy csak a lábam bírta, a farkasok meg utánunk. Volt egy kis előnyünk, de a könnyeimtől nem tudtam megállapítani, mennyi. Nem láttam semmit a sós cseppektől.

-      Kérlek, várj! Nem bírok futni! – kiáltottam a lánynak, aki kétségbeesett arccal fordult felém. Lefékezett, és ráeszmélt, hogy nincs idő menekülni. A farkasok már csak tíz méterre voltak tőlünk, és egyre közeledtek. A lány megállt, és ránehezedett a bal lábára. Elővette a Snelicz kardot a zsákból –pontosabban abból a szakadt, sáros izéből, és a karjával maga mögé terelt engem. Tiltakoztam. Előre törtem, hogy én csapjak le elsőként, de a lány nem engedte. Az első szürke farkas őrá támadt. A második kicsit mögötte maradt le, szinte csak amolyan megfigyelőként.

-      Neeee! – ordítottam. Úgy kiabáltam a lánynak, hogy a torkom is majdnem megszakadt. Ráugrottam a bundás lényre, amely marcangolta a szerelmemet. Ütöttem, rúgtam, és egy őrült gondolattól vezérelve bele is haraptam a fülébe. Ez alatt a második farkas nekem futott, és úgy talált oldalba a koponyájával, hogy eltört minden bordám. Összeszorítottam a fogaimat, és egy rettenetes hörgéssel huppantam le a földre. Tíz méterre voltam a lánytól, aki még mindig hősiesen állta a sarat a lények ellen.

-      Kérlek! – kiáltottam a vak semminek. Tüdőm összeszorult, gyomrom megfeszült, és ismét hánytam. A gyomorsavon kívül nem jött ki semmi. Futásnak eredtem, és egy határozatlan rúgással fejbetaláltam a lányon fetrengő állatot.

-      Szállj le róla! – bömböltem. Próbáltam nagyon határozott lenni, de a vér mennyiségét látva elszállt minden hitem. Kitéptem a lány kezéből a Sneicz kardot, és úgy döftem át vele a farkas állkapcsát, hogy az azonnal meghalt. A szeméből ömlött a vér, és még utoljára, bár ez lehet, hogy csak a bolond agyam szüleménye volt, rám mosolygott az állat. Olyan beteg, őrülten elégedett mosoly volt, hogy haragos könnyek szöktek a szemembe. Ő volt az. Ő tette.

Haragomban a másik, akkor már rég döglött farkasba is beledöftem a kardot. Összegörnyedve sírtam és köhögtem egyszerre a tetem felett. Aztán a lányhoz kúsztam.

-      Mester. – szepegtem.

-      Ugyan – mosolygott véres, összekarmolt, pata nyomos arca alól. Nem láttam tisztán, de talán ő is sírt. – szólíts Lucy-nak! Lucy Moneretz a nevem.

-      Bocsáss meg! – sírtam. – Bocsáss meg, kérlek, hogy ennyire gyenge vagyok!

-      Nem vagy gyenge! Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek.

-      Állj fel, kérlek! – köhögtem ismét. Nem bírtam elviselni azt a fájdalmat, amelyre legbelül már számítottam.

-      Nem tudok. Minden csontom eltört. – közölte hidegen. Olyan bánat lett rajtam úrrá, amelytől nem tudtam szabadulni. A borzasztó szél újra végigsöpört az erdőn, és eszembe juttatta a lány szavait. „Túléljük, ne add fel!”. Ez a mondat egy szempillantás alatt lett semmivé.

-      Kérlek, ne! – csak ezt tudtam ordítani. Ordítottam, úgy, ahogy kifért a tüdőmön. Testem görcsösen rángatózott jobbra-balra, nem tudta feldolgozni a fájdalmat.

Súgó Még nincs hozzászólás.